Pankához hasonlóan nekem is van egy gyógyulás-történetem.

Félelmetes mélyponton voltam, kétségbeesetten kiutat kerestem. A felszínen minden rendben volt, de ha igazán őszinte voltam, tudtam, hogy nem vagyok jól. A kórházi ágyon fekve hoznom kellett egy komoly döntést. Hogy az évek óta tartó, súlyos és meghatározhatatlan diagnózisú emésztőrendszeri betegséggel foglalkozom továbbra is, vagy elkezdek mélyebbre ásni, befelé fordulni és megkeresni magamban annak okát. A tanulást választottam. Ez vezetett – a kórházi ágy helyett – egy a mai napig tartó önismereti és önfejlesztési folyamathoz.

Azóta már az Élet ajándékának tartom azt az időszakot, akkor viszont kőkeményen megküzdöttem a kihívásokkal. Szembenézni önmagammal, a gyerekkorommal, a kapcsolataimmal, közben felismerni, hogy körülöttem minden a saját döntéseim és belső meggyőződéseim eredménye.
Nagyon ijesztő volt. Ugyanakkor leírhatatlanul felszabadító is. Mert rájöttem: van választásom.

Megtanultam, hogy változhatok, hogy vannak lehetőségeim, és van egy jobbik önmagam is, akivé válhatok.

Életemben először elkezdtem a külvilág helyett önmagamra koncentrálni. Elengedni az általánosan elfogadottakat, a sémákat, hiedelmeket, közhelyeket.

Elkezdtem halkan figyelni és mást tanulni, mint addig. A megszokott zajokból elcsendesedni, az állandó céltalan rohanás helyett leülni, meditálni. És ebben az alakuló Belső Békében meglelni azt a mindig suttogó Nagy Bölcset, akit előtte csak ritkán hallottam meg. Rátaláltam a Szívemre és megtanultam vele és rajta keresztül befogadni az Élet dolgait. Megtanultam hálát érezni azért, amim van és mindazért, ami még rám vár.

Könnyű volt? Nem! Kemény volt? Nagyon! De minden másodpercét megérte!

Mert ma már tudom, ha a körülményeket, történéseket nem is változtathatom meg, de az energiát, ami a hozzáállásomat képviseli, igen! Hogy a próbatételek ellenére is dönthetek a mosoly, a kedvesség, a jóindulat és az együttérzés mellett.

Törekszem a jóra és hogy értéket találjak mindenben, még ha kutatni is kell utána. Értéket a pillanatban, az emberekben, a helyzetben, a természetben és magamban is. Mert ettől gyógyulok és gyógyul a Világ is. Mert ilyen szemlélettel az akadályok is könnyebben megoldásra kerülnek.

Hogy ez mindig sikerül? Dehogy! Viszont nagyon igyekszem, hogy egyre többször legyen így. Mert tudom, így van rendjén.

És azt is biztosan tudom: mindaz, amin keresztülmentem tett engem képessé arra, hogy a menekülő kis Pankát ne egy szánni való, félős kóborkutyának lássam, hanem a fejlődésre, kapcsolódásra és szeretetre vágyó lénynek. Hogy korlátai helyett a lehetőségeit helyezzem a középpontba és azoknak nyissak teret. Hogy a múltja helyett a jövőjét tartsam szem előtt. Hogy sajnálat helyett a bátorítás energiáival öleljem át őt. Szorosan. És ő csakis ebben a biztonságot adó elfogadásban tudott megnyílni és kapcsolódni. Először velem, aztán a Világgal.

Akárcsak én. Nekem viszont saját magammal kellett megtanulnom kapcsolódni, önmagamat átölelni. Rá kellett jönnöm, hogy a Szeretetet és Boldogságot nem kívül kell keresnem, hanem csakis az Örömömet és a Szenvedélyemet követve járhatok a helyes úton. Hogy az Életemnek célja van, hogy erősebb vagyok, mint gondoltam és hogy sok jót tehetek a Világban.

Az újjászületésem Útján voltak persze Mestereim, akik nélkül nem bírtam volna a körülményekkel.
Volt, amikor úgy éreztem nem bírom, hogy feladom, hogy nem éri meg, de ők fogták a kezemet és mutatták az irányt. Először könyveik által ismerkedtem meg velük, aztán személyesen is találkoztunk és lettem a tanítványuk. Személyük és tanításaik az Életem részévé váltak. Rengeteget köszönhetek nekik.

(2019. decemberére (Humán 🙂 Life Coach bizonyítványt is szereztem.)