Egy éve történt.
Egy éve írtam.
Bonnie elment.
Persze most még szomorú vagyok, és könnyes szemmel veszem tudomásul a tényt, hogy többé már nem fut szeretettel hátracsapott fülekkel a karjaimba, mint egy kicsi gyerek, ahogy a 15 és fél év alatt mindig tette, amikor csak meglátott. És hogy többé már nem nyal arcon, amikor éppen nincs egy bot a szájában.
Most még nagyon fáj, de sokkal inkább a szeretet és hála érzésével gondolok rá.
Hogy miért is igyekezem ezen oly’ nagyon?
Mert nincs hatásom a megváltoztathatatlanra.
Mert nem „felfoghatatlan” vagy „érthetetlen”.
Azzal, hogy ő megszületett, abban az is benne volt, hogy egyszer meg fog halni.
És én is.
Addig viszont úgy akarok élni, hogy jól használjam az energiáimat.
Mert aki már elment, őt visszahozni semmilyen cselekedettel nem tudom.
Így inkább hálás vagyok azért, hogy egy ilyen nagyszerű kutyám lehetett és hogy ilyen hosszú időt tölthettünk együtt.
15 és fél évbe sok-sok minden belefért.
Rengeteget tanulhattam tőle. Leginkább az utolsó éveinkben, amikor már nem a kiképző pályán eltöltött szorgos munka volt a középpontban, hanem egy csendesebb, nyugdíjas időszak.
Amikor már a párnáján várta csillogó szemekkel, hogy hazaérjek és menjünk…
…és gyakoroljuk azt, amit a kutyaiskolában 🙂
Pedig már nem úgy mozgott, ahogy fiatalon. De őt ez egyáltalán nem zavarta. Ha elesett, felkelt és ment tovább. Lenyűgözött a Élet-igenlése, az örök lelkesedése és ragaszkodása. Büszke gazdája, kísérője, társa voltam.
Úgy hiszem nem kérné tőlem, hogy hosszas gyászba borulva töltsem az elkövetkező heteket, hónapokat.
Aki szeret, nem vár el ilyesmit.
Ő pedig szeretett. Nagyon.
És én is őt.
És ha én megyek majd, azt szeretném, hogy mindenki mosolyogjon!